Történelmi jelenlétének kezdeteitől szorgalmasan építi és rombolja környezetét az ember; sajnos mindkét tevékenységét a fölülkerekedés vágya mozgatja, a legjobb út végzetes vereségéhez, beszűkült látása következményéhez: a figyelmeztető jelek semmibevételéhez.
… Fogalmam sem volt kozmoszról, jelképekről, amikor már ismertem és csodáltam a zsennyei „ezeréves” tölgyet, első rápillantásomra éreztem, nem mindennapi élményben van részem, noha akkor ilyen közhelyesen sem tudtam megfogalmazni a magam számára.

… megrökönyödtem, amikor a téeszesítés áldozata lett északi védelme: kivágták a fiatal tölgyeket, az „ezerévest” védtelenül hagyták a szelekkel szemben; és igencsak szomorúan vettem tudomásul, amikor úgymond megmentésére, üregét betonnal töltötték ki. Keserűségem eleinte annak szólt, hogy kirekesztettek „belőle”, később azonban rádöbbentem, hogy a fa vízháztartását is fölborították.
…A teljes fa emlékét részint a hajdani nyiladék állva maradt fele – mint élő emlékezet – őrzi, ám akaratlanul képződött, előbukkant egy szorosan hozzá köthető műemlék. Ugyanis a szétnyíló törzs láthatóvá tette az ormótlan betontömböt, azt, ami a jó szándék ellenére sem szolgálta a fa egészségét. Ez az emlékmű, ma már akár műemlék lehetne tehát, akár hasznos figyelmeztetés: nem minden a jóakarat, az elmélyültebb ismeret sem árt. A bumfordi látványt ugyan igyekszik palástolni a szárazságban lassan, de mégiscsak szorgosan tolakodó zöld, amíg el nem bontják a szakemberek, ha egyáltalán…
Nem is biztos, hogy el kéne bontani, hiszen visszautal egy korra, annak gyarlóságaira, netán arról beszél, hogy ne avatkozzunk megfontolatlanul a természet dolgaiba…