Bánki Ákos ugyan címzett nélkül adott föl „levelet” az Országút 167. számában, aki fölhatalmazottnak érezte magát és elolvasta, magára is vehette, erős hárítási alapjai aligha lehettek a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” szándékú írás olvastán.
Mindenekelőtt a tisztességes attitűd miatt, amely azonnal nyilvánvalóvá teszi, hogy mindannyian, akik érzünk némi felelősséget a magyar kultúra, a magyar művészet, a közélet tisztasága iránt, felelősek vagyunk a közgondolkodás és a közállapotok minőségéért. Felelősséget kell éreznünk, meg kell nyilatkoznunk, mivel minden változásnak legalább annyira vagyunk elviselői, amennyire tudatosítanunk illik címzettségünket. Kevésbé udvarias hasonlattal: ahogyan a bűncselekményen és a bűnsegédeken túl az áldozat is jelen van az aktusban.
Ejtsünk néhány szót az utóbbi különleges státusáról. Ha korábban nem, hát a huszadik században hozzászokhattunk ehhez a szerephez; kegyetlennél kegyetlenebb hatalomgyakorlók leckéztettek bennünket – ránk kenve vagy inkább ránk lőcsölve, hogy mindezt értünk teszik, holott éppenséggel miattunk tették – bizalmatlanságból, hatalomféltéséből. Érzékelem, hogy kiábrándító, de könnyen folytatódhat a megalázás, az áldozati szerep, ha azt továbbra sem kérjük ki magunknak a demokráciának tisztelt szisztémában, amelyben ugyancsak hasonló a fölállás, mivel vannak hatalomgyakorlók (egyúttal – persze – hatalomféltők, akik szó szerint tíz körömmel ragaszkodnak helyzetükhöz, következésképpen a nekik kiszolgáltatottak (akiket ők megbízókként eufemizálnak, mivel így kívánja teszem azt a képviseleti demokrácia), tehát vannak ők és akarásaik tárgyai; autarkiában pedig az utóbbiak joggal nevezhetők áldozatoknak. Nem állítom, hogy a durva többség minden esetben átérzi ezt az alárendeltséget, miképpen a hatalom gyakorlói nem is szeretnék nyilvánvalóvá tenni mindenki számára az alantas szerepet. Két lényeges mozzanat tartósíthatja/tartósítja az állapotot. Egyfelől a hatalmaskodók arcátlan gőgje, megvetése a többséggel szemben, másfelől ennek a többségnek a történelmileg beidegződött félelme (akkor is, ha az csupán politikai kulturálatlanságra vezethető vissza, noha inkább indolenciára), beletörődése. Nota bene, a változástól, változtatástól származó rémképei.
Bánki pontosan érzékeli, hogy mind a gőg, mind pedig a félelem egyre inkább irracionálissá vált, mindkettőt sikerült valamiféle általános és megragadhatatlan metafizikává maszkolni a nem tudjuk, kitől féljünk zavarában. A válasz egyszerű lehetne: mindenekelőtt önmagunktól, múlhatatlan provincia-tudatunktól
Ezen a ponton hoznám közelebb a kulturális közeg meghatározó szerepét. A kérdést érdemes a mindenkori kultuszkormányzatok felől közelíteni. Klebelsberg óta tulajdonképpen nem láthattunk olyan tárcavezetőt, akinek legalább átfogó látomása lett volna a magyar kultúráról. (Leginkább még Aczél Györgynek; ott azonban az irányultság, no, meg az 1919-es tapasztalat hiteltelenített el minden gesztust, jóllehet a magyar filmnek, zenének, de még az irodalomnak, építészetnek sem volt soha akkora ázsiója az egyetemes kultúrában, mint abban a csalárd és skizofrén helyzetben.) Hiteles látomás egyébként nem mutatkozott az értékelvűségről. Az utolsó két évtizedben a nemzeti látszott varázsszónak, ám amikor a trafik is kiérdemelte az eladdig a színházhoz, netán a bankhoz illesztett jelzőt, akkor el kellett gondolkodni a jelzős szerkezetek bizonytalanságáról. A lóláb egyértelműen kilógott, amikor a „trösztösítés” jegyében a rangos vidéki színházak nevébe bele erőltették ezt a nemes jelzőt – csakhogy „vezérigazgatóként” pöffeszkedhessék a politikai klientúra legjelesebb rendezője. Szórványos morgások, azonnal szélsőségesnek, sőt, ellenségesnek nyilvánított kritikai megszólalások nyomban belenyomták az érintetteket abba a szinte tökéletes elfojtásba, amiben egyáltalán a társadalomkritika fuldokolt és elhalálozott.
A társadalomkritika vészes hiánya megmutatkozott a művészeti és tudományos díjak rohamos devalválódásában. Tanúi lehettünk sok éve, hogy a Kossuth-díjat meg lehetett vásárolni, egyéb „mutyikkal” szintén adható, hogy a Munkácsy Mihály-díjat odaítélő hivatalos grémium javaslatait egyetlen gesztussal lesöpörhette a tárcavezető; családilag kedvelt művészt akart kitüntetni, amit a valóban illetékesek nem fogadtak el (a ritka derék gesztusok egyike!), annak ellenére sem, hogy nyomban körözni kezdték a díjban érdekeltek az aktuális miniszterelnök hatalmas portréját – mintegy nyomatékosítandó alkotója érettségét a díjra. Emlékezetem szerint e földön utoljára Rákosi Mátyásról festettek portrét – hasonlóan gátlástalan álművészek. Isten csodája, a klientúrába züllesztett köztéri szobrászat nem állt elő lovasszobor ötlettel.
Az értékek tudatos erodálása természetesen gondos és gondozott mozgalommá vált mind az elektronikus mind pedig a nyomtatott sajtóban. Amikor Bánki Ákos leírja, hogy a művészet nem része a szabadságnak, hanem egyik föltétele, nyomban eszembe jut a széles közönség rafinált, tehát tudatos elterelése a művészettől – mondjuk – a celebvilág tündökletes bárgyúsága felé, a szánalmas, ám milliókat emésztő sztárolások hamisságába; képletesen: a szellem elcsatornázása a szabad gondolkodás, a morális igényesség, az őszinte nemzeti érzés, nem utolsó sorban a nemzeti nyelv polgárhoz illő tudatosításából a léha nihilbe, jobb esetben a méla tudatlanságba. Ne kerteljünk: a lélek mind nyilvánvalóbb rabságába. Ügyesebben: a gazdaságos affirmációba.
Lám, újfönt a kettőződésnél tartunk. Átkos nemzeti skizofréniánknál, amely nem engedi, hogy tiszteljük egymás tisztelhető véleményét (a szitkozódást, a gyűlölséget, a hazudozást önkontrollunk sem!). Be kéne látni, hogy aki ellentmond nekünk – akár habitusból, akár meggyőződésből –, még nem föltétlenül ellenség, esetleg csak más szempontokból indul ki, más következtetései születnek. Persze, tisztában vagyok vele, hogy a politikai szembe feszülések, a pártosságok valójában modern vallásháborúk, ahol a küzdelem – ha nem is vérre – de a hatalomért megy; ad absurdum pedig a pénzért. Kis kelet-közép-európai ország létünkre két művészeti akadémiánk van, noha nincs két művészetünk, ahogyan nincs két tudományunk sem, annak egyelőre elég is egy Akadémia. A kettősség – természetesen – önmagát kínálja az érték eliminálására: azaz a szabadság önérdekű fékezésére.
Egy felelős kultuszkormányzatnak mindössze annyi a dolga: ösztönözze, segítse elő újabb, korszerű értékek létrejöttét, vállalja méltó gondozásukat…
Fábián László cikke az Országút portálon itt, Bánki Ákos írásapedig itt olvasható.