Föltehetőleg harminchét esztendeje forgatom fejemben ezt a köszöntő írást akkorra már kedves atyai barátságába fogadó mesteremnek (jó szívvel mondom így, mivel rengeteget tanultam tőle, még ha másként írok is); ezúttal ellenben csak egy jellemző Mándy-helyzetet kapcsolok hozzá; a külső Üllői úti Szent Kereszt-templomban gyűltünk össze Szentkuthy Miklós búcsúztatására; szinte nyomban utánam érkezett Iván, azonnal észrevettem, hozzáléptem – mintegy exkuzálva magam: bizonytalan vagyok a szertartási fordulatokban, hátha kisegítenél; én meg ugyanígy támaszkodnék rád – mondta; nem nevettük el magunkat, nem illett volna a helyzethez, viszont a továbbiakban még nagyobb szükségünk volt önfegyelmünkre: ugyanis a szerpap olyan groteszk ügyetlenkedést mutatott be a ravatalnál és az oltárnál, hogy nem bírtam megállni: Ha Miklós ezt látná! – suttogtam. De hiszen látja – replikázott kapásból Mándy; én pedig most, halála után harminc évvel, szeretném hasonló magabiztossággal tudni: Iván is látja, hogy emlékezetére fölidéztem ezt a históriát…
