1995-ig a magyar képzőművészeti avantgárdnak létezett egy jellegzetes triásza, amely finom eleganciával közvetítette a nemzetközi (azon belül kitüntetetten a német) avantgárd eredményeit – amellett, hogy tagjai gondosan alakították saját festői stílusukat; a külső hatás inkább a fölszabadultabb formálásban mutatkozott meg, viszont egymásra is diszkrét hatással voltak, amit mindig szívesen vállaltak, azonban Misch Ádám halálával fenyegetett ennek a szellemiségnek az elhervadása, de hála gazdag hagyatéka kezelőinek, eredményeinek lényege tovább munkált festészetünkben, sőt tanítványai ugyancsak tovább vitték és viszik szellemét, ekként művészete – ahogy ezúttal egy kiállítás mutatja – élő valóság –
vizsgálva klasszicizálódott életművének karakterét, mindenek előtt valóban finom sokszínűsége tárul szemünk elé; jelesül az, úgy tudott igazán korszerű lenni, hogy nem kötelezte el magát egyetlen irányzat, trend, divat mellett, ugyanakkor képes volt kisajátítani belőlük a saját művészetét gazdagító momentumokat; ehhez legalább két lényeges föltételnek teljesülnie kell: szükséges egy hittel, tehetséggel átérzett, biztonságos szellemi alap (mondhatni: alkotói világlátás), és ugyanolyan fontos a magabiztos ízlés, amiről általában könnyelműen megfeledkeznek a lendületes újítók; Misch Ádám jól alapozott szakmai fölkészültsége mellett rendelkezett a két föltétellel; minden bizonnyal a főiskolai képzés, Z. Gács György útmutatása is hozzá segítette a klasszikus konstruktivista hagyomány megismeréséhez, a benne megfogalmazódó világnézet megértéséhez, de egyúttal alapelveinek átszabásához egyéni alkatának megfelelő irányban (egyébként az említett triászt alkotói gondolkodásában legkivált a konstruktív eszmeiség kötötte össze – magyarországi német tudatuk mellett, ahogyan Misch Ádám művészi magabiztossága szintén ide vezethető vissza); azonban – ha már a világképnél tartunk – engedtessék meg, hogy világlátása jelentős alkotó részének tekintsem Misch teológiai előéletét, amelynek nyomát magam részéről mindig fölleltem közösségi jellemében, kikezdhetetlen szelídségében, föltűnő toleranciájában egy bántóan türelmetlen korban, én pedig hajlamos vagyok föltételezni, hogy végül amiatt nem kötelezte el magát a papi hivatással (valószínűleg egyéb pressziók mellett), mivel zsigerileg irtózott a dogmáktól, ami festészetéből vitathatatlanul kiolvasható –
kiolvasható – nevezetesen – hogy a konstruktív eszme mellett fönntartja magának a szabad formálás jogát, és az önkényesnek tetsző formákat könnyed finomsággal társítja a geometrikus elemekkel, ahogyan képes elfogadtatni ezekben a kompozíciókban a gesztus esetlegességét, mert alkotói szabadságának sérelmét látná ötletei korlátozásában, megbízhatóbb tiltásokra hagyatkozik az ízlésben, amely mind a formák, mind a színek kompozíciós közössége fölött józanul uralkodik, gondolkodását, érzelmeit tisztességgel ellenőrzi; emiatt érzi úgy a szemlélő, hogy a művész minden alkotása egyúttal tévedhetetlenségének dokumentuma (biztos nem neheztelne érte, ha most ez utóbbi megjegyzésemet érvényesnek érzem a triász másik két tagjára: Bartl Józsefre, Lux Antalra csakúgy), és főként amiatt hangsúlyozom ezt a tévedhetetlenséget, mivel Misch Ádám kapcsán szívesen beszélek eklektikáról; jelesül annak tudomásulvételéről, hogy par excellence eklektikus korban élünk, a bennünket körülvevő világ kényszeríti ránk az eklektikát filozófiai, politikai, de még talán gazdasági-technikai gondolkodásunkban, a szellem minden megnyilatkozásában, tehát irodalomban, építészetben, zenében, képzőművészetben, aminek vállalása egyfelől adekvát, másfelől – az ízlés fegyelme mentén üdvözlendő –
…nota benne pedig az elmúláson átívelő üzenetnek érzem Misch Ádám jelen kiállítását: az őszinte alkotás manifesztációjának…
📍 Misch Ádám kiállítását Fábián László nyitotta meg a Darabanth Galériában (VI., Paulay Ede utca 25-27.). A kiállítás február 5-ig tekinthető meg nyitvatartási időben.