Jancsik Károly képei nem azt a szigorú geometriát használják, amit a konstruktivizmus javasol vagy amit a konstruktivizmus utódai használnak; nem a szó szoros értelmében vett geometrikus absztrakciót, hanem a mikrostruktúrák asszociációját.
Magam részéről efféle gerillaharcosnak tekintem Jancsik Károly festőművészt, akiről – megítélésem szerint – lepereg az álszent és kedélyes anatéma, amely szintén fölvette a „befogadó” bájolgás álarcát, és amely elviselni látszik az általa rendre megfogalmazott kihívásokat, kezdve azzal a merész ötlettel, hogy újra strukturálja a festői vászon fölületét, absztrakt halmazokat hozzon létre, amelyek a kép univerzális halmazában találják meg helyüket és társaikat, illetőleg a rájuk irányuló vagy velük működtetett műveleteket, már-már szinte a matematikai strukturalizmus rigolyái szerint; tudván, ezekre a rigolyákra kifejezetten ügyelnie kell, használnia szükséges azokat, hogy esztétikai minőséggé épüljön meg a szerkezet, a kompozíció, a kép szilárd alapja; és ahogy jó ideje tapasztalom, elrendezettségük eleve eltér a hagyományos (konkrét és hangsúlyos pontokra hagyatkozó) komponálástól: a képfölület egészét kitöltő ritmikus építményt hoz létre, a kitűntetett pontok hierarchizáló ereje helyett a geometriába konszolidált ritmust választva alapelvül.
Jancsik Károly Hullámok című tárlata február elsejéig látható az újpesti Ifjúsági Ház (1042 Budapest, István út 17–19.) kiállítótermében hétköznap 9–20 óráig, hétvégén a ház programjaihoz igazodva.