„Megtölteni a lelket az emberi tökéletesség boldog összhangjával”
Átadták az MMA Művészetelméleti Tagozatának elismeréseit
Kitüntetéseket adományozott a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozata 2025. november 25-én az MMA Akadémiai Klubjában.
Az MMA Művészetelméleti Tagozatának ünnepi eseményén Életút díjban részesült Fábián László szépíró, esszéíró, esztéta, műfordító, képzőművész, művészeti szakíró, filmdramaturg, újságíró, szerkesztő, tanár – „ha a felsorolt titulusokhoz hozzávesszük, hogy Fábián Lászlónak félszáznál több önálló művészetkritikai, esztétikai és szépírói könyve jelent meg, köztük az MMA Kiadónál a Balla László fotó- és a Szemadám György képzőművész akadémikusok életművét áttekintő monográfia, nyilvánvaló, hogy reménytelen részemről röviden bemutatni a munkásságát – idézte fel az életút fontosabb állomásait Pécsi Györgyi József Attila-díjas irodalomtörténész, az MMA elnökségi tagja. – Fábián László korántsem valamiféle faluromantikából rendezte be élete egyik felét a szülői házban: Zennyén inspiratív kapcsolatba került az alkotókkal, már kisgyerekként belenőtt a zsennyei alkotótelep művészvilágába. Hangsúlyozom, merőben szakmai és létbölcseleti okok miatt lettek fontosak számára ezek a találkozások: megérteni a műveket, megismerni az alkotások követhető szellemi, intellektuális (…) erőtereit, hovatovább: a metafizikáját.” Pécsi Györgyi a díjazott szépírói és bölcseletei esszéírói munkásságát is méltatta: Fábián László a határokon kalandozik és határokat feszeget…”
Fábián László író, művészeti szakíró
az MMA Művészetelméleti Tagozat 2025. évi Életút-díjasa
Fábián László (1940) szépíró, esszéíró, esztéta, műfordító, képzőművész, művészeti szakíró, filmdramaturg, újságíró, szerkesztő, tanár – ha a felsorolt titulusokhoz hozzá vesszük, hogy Fábián Lászlónak félszáznál több önálló művészetkritikai, esztétikai és szépírói könyve jelent meg – köztük: az MMA Kiadónál a Balla András fotó- és a Szemadám György képzőművész akadémikusok életművét áttekintő monográfia – nyilvánvaló, hogy reménytelen részemről röviden bemutatni a munkásságát.
Lexikális szinten: Fábián László 1940-ben született a Vas megyei Zsennyén. 1964-ben végzett az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar-orosz szakán. Tanított az ELTE Eötvös Kollégiumában, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen és az Iparművészeti Főiskolán. Volt a MAFILM dramaturgja, a Filmtudományi Intézet kutatója, a Csepel Művek Munkásotthon művészeti vezetője, majd a Népművelési Intézetben a képzőművészeti, a fotó és a film terület művészeti irányítója (1973-76) – Bak Imre festőművésszel ekkor szervezte meg az országos kisgaléria-hálózatot; Fajó Jánossal a Józsefvárosi Galéria programját. Szintén ekkoriban, 1978-ban hozta létre az Esztergomi Fotóbiennálét, és tízenkét éven át igazgatta a magyar korszerű fotóművészet meghatározó fórumát. Számos kiállítást rendezett a Fészek Galériában – a hazaiak mellett például a nyolcvanas években nagy visszhangot kiváltó német Zeigest transzavantgárd mozgalom alkotóinak a munkáiból. Mindezek mellett az elmúlt évtizedekben több száz kortárs képzőművészeti kiállítást nyitott meg itthon és külföldön. 2004-től pedig alapítója és szervezője a Cicelle Aranyháromszög Művészeti és Kulturális Társaságnak.
Igen jelentős szerkesztői munkássága is. 1976-tól megszűnéséig szerkesztője, főszerkesztő-helyettese a Film-Színház-Muzsika című lapnak, 1990-től a Heti Magyarország főszerkesztő-helyettese, majd 1991-93 között az Új Magyarország főszerkesztője, továbbá évekig a szombathelyi Életünk folyóirat főszerkesztője. Mindezek mellett rendszeres képzőművészeti, iparművészeti és építészeti jegyzeteivel a Magyar Rádió Láttuk, hallottuk című kritikai műsorának is kezdettől munkatársa volt.
Hogy Fábián László életművének meghatározó részét képezi a képzőművészet, alkotóként és szakíróként is, abban, eredendő hajlama, (fel)készültsége mellett részes lehet kétlakisága is. Ma is két helyen él, Budapesten, és szülőfalujában, Zsennyén. Ez utóbbi településen működött a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) legendás alkotóháza, egészen a közelmúltig. Fábián László pedig, aki korántsem valamiféle faluromantikából rendezte be élete egyik felét a szülői házban, Zennyén inspiratív kapcsolatba került az alkotókkal (tulajdonképpen már kisgyerekként belenőtt a zsennyei alkotótelep művészvilágába). Hangsúlyozom, merőben szakmai és létbölcseleti okok miatt lettek fontosak számára ezek a találkozások: megérteni a műveket, megismerni az alkotások követhető szellemi, intellektuális, valamint az ihlet és intuíció amúgy nehezen letapogatható erőtereit, hovatovább: a metafizikáját. Így, és ez szimbolikusan is értendő, egy kis, felbomló kultúrájú falu hátterének meghatározó mindennapi élményével vált a hatvanas években induló nagy művészeti, képzőművészeti megújulásának alkotótársává, tanújává és értelmezőjévé. Határhelyzetben, mindkét világra nyitottan és érzékenyen: Zsennyén és Budapesten, lokálisan és határokat nem ismerőn, rögvalósan és nagyvilág-távlatosan, egyik valóságot a másikban fölismerve és viszont – elkötelezett nemzetien és elkötelezetten nemzetek fölöttien.
Fábián László a műveket kizárólag intuitív és intellektuális tapasztalata alapján vallatja és értelmezi. Az intuíció talán adottság, de csak az intellektuálisan gondozott intuíció válik alkotó erővé. Persze, a művészettörténet, művészetesztétika fogalmai a kisujjában vannak, ő azonban magasabb szintén: a klasszikus és újkori európai filozófiai és esztétikai gondolkodás struktúrájában is látja a művek pozícióját, viszonyrendszerét, kapcsolódási hálóját, s ebben teszi fölismerhetővé valódi értéküket és jelentőségüket. Nincs mód felsorolni, ki mindenki alkotásával foglalkozott az elmúlt évtizedekben, csak a monografikus munkáit tekintve: Fajó János, Bak Imre, Nádler István, Molnár Sándor, Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Segesdi György, Polgár Csaba, Lux Antal, Scholz Erik, Tilless Béla, Bálint Endre, Blaskó János, Török Richárd, Lantos Ferenc, Király Sándor, Deim Pál, Csiky Tibor, Maurer Dóra, Mengyán András, Féner Tamás, Markovits Ferenc, Nicolas Schöffer, Szemadám György – választásait, minőségérzékét az idő igazolta, őt igazolta.
A művészeti szak- és esszéírás gazdag és terjedelmes életmű önmagában is, nem volna értelme azon töprengeni, hogy ez, vagy a szépírói és bölcseletei esszéírói munkássága jelentősebb-e. Legföljebb annyit mondhatunk, hogy a kortárs magyar irodalmi kánonképzés kasztosodása miatt a művészeti szakíró Fábián talán ismertebb lehet – ma.
Pedig mindjárt első regénye, az 1976-os Hazatérő lovam körmén virágos rét illatát hozza a hetvenes évek kultuszkönyve lett. Korszakhatárt jelentett a magyar irodalomban, és az első magyar posztmodern regényként volt számontartva. Formabontó vagy formaváltó minden tekintetben: szövegkomponálásai föllazították és fölszámolták a klasszikus regény- és novellaírás jellegzetes követelményét, a cselekményt, sőt még a főhőst is idézőjelbe tették.
A sikeres indulás után Fábián László nem a Magyarországon divatos posztmodern prózát folytatta, hanem valami mást, nem beilleszthetőt. A Henrik király nyughatatlan éjszakái című könyve például a történelmi regény megújítása – posztmodern próza ez is, habár nem az Umberto Eco-i vagy borgesi módon, kalandosan és titokzatosan, inkább széttartó asszociatív víziókban teremti újra a 16. századi Franciaországot. Az 1876 vagy az elrejtett ember című, könyvében az író annak az anyai nagyapjának keresésére indul, akit csak egy sárgult fotográfia őrzött meg. Kit teremt meg az író? Egy elképzelt nagyapát, mert minden dokumentum, emlék ellenére „nagyapám mindörökre rejtve marad előlem, noha talán a keresésben én inkább magamra találok: ő nagyjából olyan lesz, mint én, én viszont hasonlóvá válok hozzá, mondhatni, egymásba rejtőzünk, elrejtettek leszünk egymásban…” – próza vagy esszéregény? (Egyik kritikusa szerint Fábián László e regénye mai prózairodalmunk egyik csúcsteljesítménye.)
Fábián László a határokon kalandozik és határokat feszeget. Esszéregényt ír szülőfalujáról, mely szubjektív önéletrajz, csodálatos zsáner nagyanyjáról és a régi faluról, de mai szociográfia és társadalomtörténet is. Az irodalomkritikusok a leggyakrabban népi-nemzeti avantgárdként, népi szürrealistaként, illetve posztmodern prózaepikusként definiálják – jelentsenek bármit is e jelzők. Szépprózai művei átmenetek a regény és a sokszálú esszé (esztétika, művészetesztétika, társadalomkritika, eszmetörténet) között, vagy egyenesen „metaregények”. S ezek mellett kifejezetten bölcseleti esszék sorában vall posztmodernről, irodalomról, képzőművészetről (Démonok után, illetve Az irodalom mint Nagy Életjáték kötetek) – és persze a halálról, arról, hogy mit jelent a „lenni vagy nem lenni” dilemmája, és ha mégis lenni, hogyan lenne érdemes leginkább (Emberi stádiumok) – folyamatosan elképesztő szellemi nyitottsággal (Dante, Cervantes, Rabelais, Dosztojevszkij, Nietzsche, Gorkij, Heidegger a kedvesek, de Derrida, Paul de Mann éppúgy balkézről).
Nem tudom, hány élete van Fábián Lászlónak, szinte fölleltározhatatlan nemcsak mennyisége, szellemi súlya is életművének, egyetlen dologra viszont soha nem volt ideje, kedve, ereje: arra, hogy gondozza a saját – hogy is mondják – életpályáját. Megdöbbentő méltánytalanság, hogy e grandiózus életmű igen szerény elismerésben részesült: egy újságírói díj (Deák Ferenc-díj) és egy állami kitüntetés itthon (Arany Érdemkereszt), és ugyanennyi külhonról: a hollandiai Mikes Kelemen Társaság Díja (1984); a finn állam Kalevala-díja (1985) fordításaiért.
A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozatának 2025. évi Életút-díja szerény, de őszinte és tiszteletteljes hozzájárulás az idén, május 9-én 85. esztendejét betöltő író és művész elismerésének.
Pécsi Györgyi, irodalomtörténész, MMA akadémikus laudációja.
Elhangzott az MMA Életút-díja átadásakor 2025. november 25-én