Tisztelt Emlékezők, Barátaim!
Fogalmazhatok úgy: évtizedek óta szokásunk, hogy a Cicelle napokon megemlékezzünk Békássy Ferenc, hősi halált halt huszárönkéntesről, költőről, íróról, falunk neves szülöttjéről. Amikor ráirányítottuk ismét a figyelmet, azért tettük, hogy alaposabban ismert részévé válhasson a magyar irodalomtörténetnek, emlékeztessünk arra a nagyszerű munkára, amit célul tűzött maga elé: Ady Endre művészetének megismertetését az angol nyelvű olvasóközönséggel – még a nagy költő életében, tehát azsúrban a huszadik század első évtizedének nemzetközi törekvésivel. Ezt akadályozta meg száztíz évvel ezelőtt a június 22-i orosz aknatámadás Dobronoucnál, amelyben életét vesztette. Sírját a borjúskerti családi temetőben apja jelölte ki, amikor lankadatlan keresése a fronton sikerrel járt: tetemét hazahozhatta.
Mindig sírjánál szoktunk emlékezni, mindig Ferencként szólítottam – részben neki, reálisabban: emlékének szántam közlendőmet, mintha itt lenne köztünk, de legalább a cambridge-i King’s College-ban, holott ott is csupán magányos emléktábla hirdeti egykori jelenlétét. Mert ott az ellenséget is tisztelik halálában: a szemközti fal emléktábláiról a szintúgy elesett iskolatársak megbecsülése sugárzik magyar barátjuk emléke felé; hiszen egykor élvezhették kiművelt szellemét, ifjú kora ellenére jelentős, sokrétű műveltségét, költészetének kecsegtető ígéretét (angolul, magyarul könnyed eleganciával verselt, a súlyt a gondolataira hagyta), de azt a tiszta eszmeiséget szintén, amely a különböző kultúrák közösségén alapult.
Békássy Ferenc korszerű költőnek indult, tanulmányírói teljesítményéhez sem férhet kétség; ő írta le ugyancsak azt a mindannyiunk számára igen fontos, világunkban máig érvényes figyelmeztetést, miszerint a modern demokráciáknak sokkal hatásosabb eszközeik vannak az elnyomásra, mint a diktatúráknak. Megállapításának – szerintem – minden mai társadalomkritika alapgondolataként, kiinduló gondolataként kéne tovább élnie, ha az említett modern demokráciák nem tuszkolnák ki eleve a közgondolkodásból. Nem pusztán tehetsége, de többnyelvűsége, élénk figyelme késztették érett szellemi teljesítményére, nemkülönben pedig az a kivételes közeg, amelyben a modern angol kultúra formálódott – kinevelve magából mind a művészetek, mind a bölcselet, mind pedig a tudomány területén hiteles történeti nagyságokat. Talán csak egyetlen névvel fémjelezném, John Maynard Keynes-ével, a Világbank szellemi atyjáéval, aki a hátunk mögötti kastélynak is vendége volt – Békássy Ferenc barátjaként.
Jelen pillanatban úgy látszik, nem lesznek a kastélynak egyhamar ilyen jelentős vendégei, ha egyáltalán lesznek még valaha vendégek.
(Zárójelben jegyzem meg: nekem különös, hogy a gazdaságában egyre roskatagabb szocializmusnak hogyan lehetett véglehelletéig pénze az efféle kulturális / kultúr-szociális intézmények fönntartására, amire a mostani fejlett gazdaság képtelen anyagi eszközöket biztosítani; netán az akarat hiányzik?)
Mi sem vendégeskedünk már a kastélyban, kedves barátaim, akik egy-egy Cicelle-hétvégén ott foglalkoztunk irodalommal, egyéb lommal, de a sírnál sem emlékezhetünk a kastély leghíresebb szülöttjére – természeti akadályok miatt (értsd: gazdátlan maradt nemcsak az épület, de a kert is. A sír ugyan A kategóriás része a Nemzeti Sírkertnek, jelen esetben ez azonban merő absztrakciónak látszik, nem úgy, mint Blaskó János barátunk emléktáblája, amely előtt – egyelőre – emlékezhetünk. Nem tudom, mit szólnának a jelen állapothoz, azok a Békássyt becsülő magyar és angol nagyságok: Babits, Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Weöres Sándor vagy Virginia Woolf, de akár azok a festő-, szobrász-, zenész-óriások, akik itt alkottak jeles értékeket kultúránk számára: Csók Istvántól Kerényi Jenőig, Domanovszky Endrétől Bálint Endréig, Bozay Attilától Eötvös Péterig, Jeney Zoltánig.
Kérdem, barátaim, tehetünk-e (ahogy eddig is) még valamit kultúránk szerény szentélyéért, Békássy Ferenc emlékezetéért. Nos, annyit mindenképpen, hogy legalább utca, útszakasz, köztér viselje Zsennye jeles szülöttje nevét; ha más miatt nem, hát lokálpatriotizmusból, az csupán saját akaratunk függvénye…
Elhangzott 2025. augusztus 2-án a Cicelle Aranyháromszög Kulturális Napokon Zsennyében Békássy Ferenc (1893-1915) költő emléktáblájánál.