Zoltán fiamnak – magánhasználatra
lábunk előtt egy szarka (a farka tarka, mert nem minden… ezúttal hagynám), ugrándozik elbizonytalanodva, kicsit lóg a szárnya, talán kóbormacska vette kezelésbe, ám kissé elvétette, lefittyedt szárnnyal odébb állt, nem lett zsákmány, nem hagyta magát bezsákolni; magunk pedig eltökélten a szarkának drukkolunk, holott a macskák szemünkben szentek, a szarkák égi haramiák – ahogy a költő mondja (ha nem is a szarkákra, de a minősítés korrelál, a „hamvasabb” léthatárral mindenképpen);
megrökönyödve ámuldoztunk a magunk bizarr egyensúlyérzékén; hirtelen valami további földerítésekre szoruló Zwischenweltben találtuk magunkat, abban a kitüntetett „köztesvilágban”, amely egy svájci filantróp szerint maga a megismételt teremtés, a divínikus gesztus szakaszos ismétlése (és ugyan ki állítaná, hogy az Öregúr a megszentelt hetedik nap után nem kezdett újabb dolgos heteket, hogy befejezze a befejezhetetlent, a hamarjában végtelenre sikerült világ tökéletesítését); nos, ebben a szűkös résben lelte meg a teremtő ember, csúfnevén a mű-vész, a saját esélyeit: álljon elő legalább javaslatokkal; a gáttalan csodálat, a föllengzős imádat helyett kölcsön venni az isteni virtust egy másik, egy köztes világ különböző, ám azonos indíttatású formálgatásra, elszakadva mind a hic et nunc állandótól (mármint annak tekintett valóságtól, amely az igazi szkeptikusok szerint még csak nem is objektív, magunk is aggályoskodunk fölöttébb szubjektív reprodukciói láttán), tehát hasonlóképpen elszakadva egyaránt igényesebb és hitványabb kopírozásaitól – közbe ékeljük a svájci projektjét, a Zwischenweltet; gesztusunk által tágas belső terepet teremtve a kínálkozó fehérlyukban, aminek fantasztikusnak tetsző adottságait, ismeretlen törvényeit karöltve szemlézi egyfelől a modern elméleti és kísérleti fizika, valamint az a talányos didakszis (tetszik, nem tetszik, igenis az!), amelyet egykoron művészet néven azonosítottak – éreztetve, hogy művi, hogy mesterséges; a konstrukció hatoljon be akár a dologi világ, illetőleg a gondolatvilág, az eszmeiség (Platón ősformái) közé a függélyes tagozásba, de a horizontnak széltében, hosszában, a hogyhát-ok és naés-ek sűrű bozótosát tiporva, jelesül: mennyi információ érkezhet mekkora területről – a részarányosság naiv mércéjével; a fizikus ellenben rafináltabbra veszi a figurát, ugyanis ő a megállapodott kákáin szeret csomót keresni, a frissítőét másképpen firtatja: De mit is jelent az, hogy „információt tartalmaz”? Többé-kevésbé ezt: Hol van több valami egy dobozban, ott, ahol öt nagy labda van, vagy ott, ahol húsz kis biliárdgolyó? A válasz attól függ, mit értünk azon, hogy „több valami”. Öt nagy labda terjedelmesebb, többet nyom, ennélfogva az első doboz „több anyagot” több szubsztanciát, több energiát, több tárgyat tartalmaz. Ebben az értelemben a nagy labdákat tartalmazó dobozban „több valami” van.
Csakhogy a biliárdgolyók száma nagyobb a nagy labdákénál. Ha például úgy akarnánk jeleket küldeni, hogy minden biliárdgolyót vagy nagy labdát ilyen vagy olyan színűre festünk, akkor a biliárdgolyókkal több jelet, több információt küldhetnénk, mert belőlük van több. Ebből a szempontból a biliárdgolyós dobozban van „több valami”, több részlet… Szaknyelven fogalmazva: a doboz a nagy labdákkal több energiát tartalmaz, a doboz a biliárdgolyókkal pedig több információt; Rovelli didaktikus parabolája – természetesen – a feketelyukakra vonatkozik, amelyek – úgy tetszik – talán valóságosabb Zwischenweltek, mint Paul Klee képlete – reáliáik, per analogiam lényegükben nemigen különbözhetnek; a fizikus fogódzót adott a művészet értelmesebb, lényegre törőbb megismerésére, metafizikai valóságosságára mint entitásra, ami Finnegant – mint ismeretes – arra sarkallta, szabadon alakítson a nyelvi valóságon, a jel és jelentés megrendíthetetlen viszonyán, mivel több információt próbálkozott átadni – feszítve a húrt netán az értelmetlenségig, aminek igencsak kitapintható a jelentése: mármint hogy készületlen ér bennünket, bár ha behódolunk (il)logikájának, előbb-utóbb ráállhat agyunk türelmesebb követésére (ködvetésére); nos, Klee Zwischenwelt-je enyhén hamiskásabb, amennyiben jócskán apellál érzelmeinkre, érzelmi rendezettségünkre, gondolati ziláltságunkra, amit már egy megtépázott szarka farka látványa dominálhat…