Tisztelt Hölgyeim, Uraim, kedves Barátaim!
Föl kell hívnom, mindenek előtt, figyelmüket az első pillantásra meghökkentőnek vélhető arcátlanságra, hogy jelen alkalommal egy elképesztően gazdag életmű, rögvest meggyőzőnek tetsző szeletével kápráztat el bennünket egy éppen kilencven esztendős művész, Lux Antal. Amiatt mondom arcátlanságnak, mivel nyomban önvizsgálatra kényszerít: vajon jómagunk vagyunk-e ilyen szorgalmasak – akár ifjabban – a saját munkánkban. Nos, eddig az irigység bevallása. Hallhatták azonban, hogy arcátlant mondtam, és nem arctalant, mivel az szintén első benyomásaink egyike, hogy nagyon határozott festői világgal szembesülünk, markánsan egyedivel – legyünk bár régebbi ismerői, vagy eljövendő fölfedezői esztétikai életajánlatainak. Merthogy mindannyiunknak friss és meglepő; frissebb, mint az a kommercializált művészetpótlék, amit a mindenkori hivatalosság – ráadásul normaként – szemünk elé tukmál.
Minapában például a televízió egyik politikai színezetű kulturális műsorában (ugye, milyen ismerősen kellemtelen emlékeket idéz föl bennünk, amikor a politika „kulturális” jelző mögé bújva szédeleg be a szellem szférájába?), tehát az említett műsorban lehangoló ellenségeskedéssel (kevésbé pontos szakmai ismeretekkel) méláztak a beszélgetők arról, mennyire kárhozatos az újítás, a modernitás (ez a műalkotásokra használva szitokszó) a művészetben. Mivel leghatározottabban, megföllebbezhetetlenül egy galériás ágált ellene, ki lehetett hallani belőle a leghitványabb merkantil igényt: a jól bevált, legalább kétszáz éves bilduska-eszmény uralkodik, azt eszi és veszi a polgár. Goethe, pedig ugyancsak majdnem kétszáz esztendeje leszögezte: Az embereknek, nem azt kell adni, amit kérnek, hanem amit kérniük kellene. Szavaiból nem nehéz kihallani a parancsot erkölcsös művész számára: újító lelemény nélkül nincs művészet. Nincs értelmetlenebb dolog, mint nyakló nélkül másolgatni lejárt lemezeket, és – persze – haszontalanabb sincs a közönség számára.
Ennek ismerete Lux egyik alapvető, biztonságot kínáló alkotói normája.
A műalkotásnak, ha igényt tart szellemi önállóságára, egyúttal társadalmi relevanciájára – aktuálisnak kell lennie! Annak ellenére, hogy már néhány esztendeje eljutott hozzánk (is) a világrengető hír: „a történelem véget ért”. Hallhatták önök is, ahogy mindannyian. Lányos zavarunkban folytattuk tovább megszokott életünket, terveztük, mi, javíthatatlanok, jövőnket, gyűjtögettük eredményeinket, tévedéseinket, bár az elijesztésünkre itt-ott szerveztek gyalázatos háborúkat, az emberek – úgy tetszik – a veszteségek ellenére élnek tovább, és tanúsítják: a történelem az emberi létezés szubsztanciája, leválaszthatatlan sajátja; egyszerűbben: mindennek, ami létezik van történelme, hiszen nemcsak térben foglal helyet, időben is. Luxra konkretizálva: Soroksártól Berlinig, műveivel – úgyszólván – az egész nagyvilágot gyűjtögettük hasonló aktivitással, mint ma itt, újból Soroksáron, ahonnét a forradalom, egy bolsevista ellenforradalom (borítsuk csak vissza rájuk az általuk meghamisított fogalmat) évtizedekre elszakította – eleddig kilencven évben. A forradalom szabadságát megőrizve mindmáig művészete szabadságában! Ez ugyan súlyos állítás; hadd tegyem hát még súlyosabbá: elkötelezettséggel, morális felelősséggel.
Ezúttal tehát Lux Antal álláspontjának második jellemzőjéről szóltam.
A harmadik fölmutatásához Kassák Lajosra támaszkodom (hitem szerint, ez festőnk fülének aligha bántó): A művész – így fogalmaz a klasszikus előd – nem szolgálatot teljesít, hanem ajándékot oszt, hogy megszabaduljon fölös vagyonától. Ebből a művész nagyvonalúságára következtethetünk, egyúttal pedig kedélyére, gesztusa mosolyára. A kedély abban a szakmai biztonságban, alaposságban, valamint a belőle eredő önfeledt játékosságban nyilatkozik meg, amely könnyed eleganciájával bűvöli el a befogadót; önöket, nézőket. Nevezhetjük ezt szakmai fegyelemnek, a lehetséges közönség megbecsülésének.
Hogy netán az arcpirító agresszió után, amiről a bevezetőben beszéltem, örömmel és jószívvel gratulálhassunk Lux Antalnak – életét és életművét egyaránt nagyra becsülve…
Szívből gratulálok Drága Barátom! Nagyon sajnálom, hogy már nem tudok jelen lenni. Ölellek benneteket Zsuzsával, barátokkal együtt sok-sok szeretettel, Fityi