Természetesen az ember a természet szerinti lehetetlent úgyszólván képes erkölcsi romlottságával rombolni. Hát még az eleve, eszmei rendszerük lényege szerint erkölcsileg züllött rendszerek, amilyenek a huszadik században többször kísértettek honunkban.
A „nem kellene” etikai imperatívusza föl sem sejlett a legutóbbi kísértésben: a bolsevizmusban, amely lerombolandónak ítélte a polgári erkölcsöt, és hogy jócskán tett érte, azt végigkövethetjük alábbi történetünkben, ám az építő, a békés emberi természet végtére is ellehetetlenítette.
…
Aki ma fölkeresi a templomot, fenséges, csaknem teljesen helyreállított (belső terében még akad tennivaló) formájában találja – lenyűgöző természeti békességben; általában nyitott kapuval, szombaton misével. Különös ez a fenségesség: az ember már-már katedrálisnak érzi. Korántsem pusztán méretei, hanem építészeti megoldásai, berendezése miatt is. Tervezője, Baumgarten Sándor (1864–1928) nem akármilyen karriert futott be: mintegy háromszáz épületet jegyez Magyarországon.
Úgy tetszik, az esztelen, a fékevesztett rombolás, a gyűlölet merénylete inkább megerősítette az emberi összefogást, semmint elpusztította volna, de még csak „határt” sem tudott szabni neki: a Szent Imre-templom él.
Százhúsz esztendővel az eredeti fölszentelés után…