Az ember könyveket böngész, ha teheti, turkál köztük; néha azon kapom magam, olyanokba olvasok bele, majd utána olvasom el, amelyekről azt hittem, talán nem érdekelnek. A minap kezembe került egy könyv, A kard regénye, a fegyver monográfiája.
Első gondolat ilyenkor persze a szerény vagy éppen nagyképű összevetés a saját ismerettel; nekem azonban gyarló ismereteim vannak a témában, hát azokkal szembesítem a vaskos munkát. Emlékezetemből fölbukkan Attilánál az Isten kardja, hallottam Szent Istvánéról, bele-beleakadtam – főleg filmekben – az Excaliburba, és valahonnét fölsejlik (irodalmi élmény) vagy inkább fölködlik az óangol Beowulf Hruntingja mint kicsiny közelítő a témához.
És nem szabad megfeledkeznem róla: csodás fegyverekről van szó, azok rendkívüli hősökhöz illenek. Ezek a hősök emberfölötti küzdelmet vállalnak – a Gonosz emberfölötti erőivel. Beowulf északi svéd földről megsegíteni érkezett a dán királyt, hogy megvédje népét a mocsári emberevő szörnytől, bejelentkezik a kíméletlen harcra: én Hruntinggal fogok / hírnevet kivívni, vagy halál ragad el.
A Gonoszságnak az eposzokban szemmel látható jegyei vannak. Nem róluk keletkezett a közmondás: alamuszi macska nagyot ugrik. A hőskölteményekben, regékben az ellenfeleknek méltóknak, összemérhetőknek kell lenniük egymáshoz. Azt hiszem, a kard ilyesminek a jelképe lehet.
Ám nem árt, ha a Jó oldalt képviselő hősnek istentől eredeztethető kardja van. Legalább az eposzban győzzön a jó, az erkölcs, a törvény, a közérdek. Ha már a valóság nem kényeztet vele.
Könnyű belátnunk A kard regénye komoly tudományos háttérrel fölvértezett szerzőjének, Kovács Olivérnek vélekedését: korántsem haszontalan elmesélni a kard és forgatója valódi történetét, amely legalább olyan érdekes és fordulatos, mint a kitalált univerzumok, és ráadásul igaz is.