A történelem a múltbeli események összessége – tartja az értelmezés, nagyjából egyetérthetünk vele. Múltként érzékeljük, mivel egymásra rakódó események sora – a befejezettség érzetét sugallva. Kényesebb a folytatás: az emberiség múltjának tudományos ismerete.
…sajátos esélyt kapnak azok a művészetek, amelyek témaképpen bele-beleakadnak a történelembe. Elsősorban az irodalom és a film; bővebb elemzésben eljuthatunk akár a zenéhez, az építészethez (historizáló stílusok), a képzőművészethez.
Egyszerűen szólva, a múlt újabb és újabb (naivabb vagy zanzásabb?) átköltéséhez – a mostra, a jelenre. Tisztességes művész ugyanis saját véleményét nem akarja mindenáron objektivitássá nagyítani, elég neki a kifejezés gondja.
Az elmondottak vonatkoztathatók a történelmi filmre, amely – technikájának hála – még inkább a realitás csapdájába csábítja alkotóját, nézőjét egyaránt.
A néző a valóság primer élményét a látványból kapja, többnyire megfontolás nélkül hiszi, hogy az maga a valóság. Nem érdekli a deficit: a dimenzióhiány, nem az illatok, szagok kirekesztése, a színek harsány túlzása, a méretek aránytalansága… Tudata mindezeket rutinosan kiigazítja: realitássá illuzionálja.
Számos dolgot írhatunk a történelem rovására. Akár azt is, hogy nem mindig kínált ideális alkalmat filmcselekmények gazdagítására, földobására, bagatellizáló népszerűsítésre. Aligha számoltathatjuk viszont el az említett dichotómiájára alapozó manipulációk miatt.
Persze mást sem látunk magunk körül, mint elszánt késztetést a történelem kisajátítására a legagresszívabb érdekeknek – akár valami ismételten riadóztató nacionalizmus javára, akár pedig valami birodalmi szupraideológiáéra, amely életidegen boszorkánykonyhákban készülődik – kitalációként.
Azt viszont magam sem tudom, meg kell-e követniük közönségüket a rossz történelmi regények vagy történelmi filmek szerzőinek, mivel esetleg sikeresen becsapták őket – ráadásul saját adóforintjaikból. A történelem pedig, mivel múlt, képtelen visszaszólni, reklamálni, de még csak visszatüntetni sem…