A világ filmművészetének egyik legmeghatározóbb alakja több alkotásával filmtörténetet írt, életművének sokoldalúsága egyedülálló – az olasz gyökerű rendező, Martin Scorsese Arany Medve-életműdíjat kapott az idei Berlinálén.
Vitathatatlan, hogy Scorsese kétpólusos világában mindig hangsúlyosabban van jelen a Gonosz, mint a Jó. Indirekt módon kisejlik ez a megkísértés filmjéből, amely lezárja a nyolcvanas éveket, hogy aztán a következő évtizedet rögeszmés horrorral indítsa, A rettegés foka című remake-kel. De Niro a szabadlábra került, bosszúszomjas bűnöző szerepében megint remekelhet. A szinte kozmikus, elpusztíthatatlan, romboló-gyilkoló erővel kell megbirkóznia a családját védő ügyésznek – a paroxizmusig élezett küzdelemben.
Csakhogy a Gonosznak számtalan arca, formája lehet, zabolátlanságát példázza, hogy befészkeli magát a rend, a társadalmi nyugalom védelmező szerveibe. … A tavalyi Megfojtott virágok igazi western. Arról az Amerikáról, amelyben az őslakosság kifosztásával, legyilkolásával hatalmas vagyonok keletkeztek, a rablott pénz hatalma pedig a törvénytelenségek, az immoralitás, az árulások és egyéb aljasságok rákfenéje. Az az Amerika, amely a rend biztosítására létrehozza erőszakszervét (FBI). Ami azonban mindenekelőtt a bűnben fogant gazdagságok legalizálását tekinti elsőrendű föladatának, majd az ellene való bűnözés korlátozását. Mintha ez a film visszamenőleg megalapozná azt a Gonoszt, amit ez az életmű fölmutat. (És persze jutalomjáték kedvenc sztárjainak: Leonardo DiCapriónak, Lily Gladstone-nak és Robert De Nirónak is.) Vagyis a Gonosz – mutatják a Scorsese-filmek – mindmáig garázdálkodhat a tőle hátráló Jó korántsem eszményi világában…