Szerencsére a magyar fotográfiának – akárcsak a képzőművészetnek, irodalomnak, zenének – megvan a maga bensőségesnek tetsző otthona, hiteles helye. Hitelessé pedig elsősorban olyan fontos és jelentős kiállítások teszik, mint Féner Tamásé volt ezen a kora őszön.
Annak ellenére, hogy a mester életművének teljes bemutatására talán nem is lenne elegendő hely ebben a pompás palotában, a nézőnek – a Mai Manó Ház termein áthaladva – mindinkább az a benyomása, hogy nagyon rafináltan és rendkívül ökonomikusan rendezve majdhogynem életmű-kiállítás részese. A négy terem kifejezetten sugallja ezt az érzést: fokozatosan jutunk el a legújabb, még részleteiben sem látott színes, egyértelműen geometrikus, majdnem azt mondtam: konstruktivista anyagig. Korántsem csupán a közvetlen előzményektől, jóval régebbről indítva. Ehhez részint alap, részint fedezet is a kiállítás legnagyobb és legszerencsésebb ötlete: jelesül, hogy az új konstrukciók, újabb művek korábbi sorozatok „tapétáin” jelentkeznek. A „tapéták” fölnagyítva, halványabbra fakítva – ahogy kifakul belőlünk a múlt – fogadják alkalmasint újraértelmezésüket, kiegészítésüket, formai, hangulati, kompozíciós reminiszcenciáikat, tanúsítják szinte „betűhíven”, igazi esztétikai effektusként a folytonosságot.
Vagyis, ezt is nyomban jeleznünk kell, maga a kiállítás is műalkotás lett, már pusztán emiatt is érezheti a látogató, hogy a tendencia nagyobb egység (az életmű) felé irányul. Félreérthetetlenül szándékos összegzés a kiállítás.