„…a mániákusság – avagy fordítsuk le: igényesség – a jelentős művészek tiszteletre méltó szenvedélye.
És az egymásra halmozódó évek, évtizedek gyakorlata nemhogy megszabadítaná ettől a kényelmetlen tehertől, de mind jobban rápakolja, hiszen már tudatosult benne, hogy mi a föltétele a tisztes és rangos alkotásnak, előadásnak bármelyik művészeti ágban; a sajátjában pedig kiváltképpen.
Lőrinszky Attila, mert róla szólt ez a fölvezetés, a Bartók Béla konzervatórium nagybőgő tanszakán szerezte meg képesítését. Mivel kezdetektől fogva a szóló bőgőzés volt a célja, igyekezett egyre inkább kikerülni a zenekari kiszolgálás föladatait, ahol – természetesen – a nagybőgőnek megvan a megfelelő ritmikai, harmóniai szerepe, mi több, esetenként az üres terek kitöltésének lehetősége, ám az egyéni témaválasztás mégsem a legmegfelelőbb alkalom a szubjektív tolmácsolási készség bemutatására, az improvizációra netán még annyira sem, márpedig Lőrinszkyt művészi tervei ilyen irányokba mozdították.”