a mindenkori szellemi állapoton kívül nem létezik a szellem
Jorge Luis Borges
2021 február 16-án életének kilencvenedik évében elhunyt Segesdi György szobrászművész, az utóbbi hat évtized kiemelkedő egyénisége, a magyar köztéri plasztika megújítója – anyagban és formában egyaránt, voltaképpen a modern plasztikai nyelv markáns átírója, mintegy negyven köztéri munka alkotója; 1982-ben monográfiát írtam róla a Corvina kiadónak, amelyben már szerepelt a Szegedi Árvízemlékmű (1979) és a pár évre rá elkészült Brazil, amit az itthoni közönség nem ismerhet más- honnét, csak a könyvből, létrejötte után szinte azonnal elszállították a fölállítás szín- helyére, Brazília új fővárosába, a magyar nagykövetség elé; Segesdi csúcsformában volt, amikor ezek a munkák elkészültek, olyasmit hozott létre, aminek színvonalát a magyar köztéri szobrászat azóta sem múlta fölül, legföllebb Józsa Bálint egy-két műve (Vértranszfúziós Intézet előtti plasztika, vagy a szegedi Gömb, mindkettő ugyanúgy krómacél, mint Segesdi említett két nagy alkotása), netán Széri-Varga Géza Katyń-emlékműve – korrodált vaslemezből – állíthatók mellé; végig követtem úgyszólván a szegedi szobor minden fázisát; a szobrász a Lajos utcában bérelt ki egy egész üzemcsarnokot, ahol nemcsak mozgatni lehetett a hatalmas elemeket (hajlítás, össze- állítás, hegesztés, csiszolás stb.), de ellenőrizni az arányokat, a makett átméretezését a leendő helyre; akkorra már Segesdinek alapos technikai ismeretei, tapasztalatai voltak az egyik legmodernebb ipari anyag, a krómacél tulajdonságairól és lehetőségeiről, hiszen esztendők óta foglalkozott lemezplasztikákkal (túlnyomórészt éppen ebből az anyagból), 1972-ben Forradalmi emlékmű címmel Tatabányán állították föl az első magyarországi non-figuratív krómacél emlékművet (ugyanabban az évben a debreceni egyetem parkjában azonos anyagból térplasztikáját), és én valóban forradalminak tekintettem akkor a tatabányai konstrukciót, noha inkább művészi/esztétikai értelemben, eladdig ugyanis a diktatúrában a non-figuratív valamiféle káromlást, ideológiailag üldözendő képzetet takart, szinte hihetetlen, hogy a megyei pártbizottság vállalni mert a hivatalos normával ennyire szembemenő emlékművet;
annál inkább érdemes hangsúlyozni az esemény jelentőségét, mivel csak pár esztendővel korábban esett neki Rózsa Gyula, a Népszabadság mindenható kritikusa Segesdinek, valamint az egyik tárlaton bemutatott Stabil mobil című munkájának – alattomosan félre elménckedve már a címet azáltal, hogy nem akarta észre venni a művész tágabb értelmű (ön)iróniáját, ami az alkotó részéről – ma már világos – bejelentkezés volt mobil plasztika készítésére (1975-ben érkezett el az ideje, akkor került a Magyar Rádió óvodája elé a Kinetikus plasztika); Segesdi geometriai műveltségét mutatja, hogy korai lemezkompozícióiban mintegy a gazdag szimmetriákat mutató Calabi-Yau formákat fedezhetjük föl – lényegében a gömb-kör viszonylatok játékos tereit firtatva –
fölmerülhet a kérdés (föl is merült, noha nem egészen a jóindulat ösztökélte), miként valósulhattak meg a szigorú ideológiai doktrínák idején ezek a művek? a válasz egyszerűbb, mint hinnők; az 1971-es Marx–Engels emlékmű megteremtette a mester társadalmi renoméját, amit ő okosan és következetesen kihasznált (nem egészen példanélküli ez a klasszikus művészeti korszakokban sem, elegendő, ha egyes pápák és meg- bízott művészeik ellentmondásos viszonyára utalok), ami, ha nem lett volna magában elég, mellé lehetett állítani építészeti jellegű, míves krómacél munkáit (Anna presszó, Kereskedelmi Kamara), vagyis szakmai fölkészültségét, ami egyébként már a Marx- Engels esetében a hegesztés felé terelte, makettjét acéllemezből készítette, ám azt még a minden hájjal megkent Aczél György sem tudta volna elfogadtatni elvtársaival, akik azonnal és egyhangúan szentségtörést kiáltottak volna; maradt tehát a hagyományos anyag, a gránit, amiből – és ezt talán csak én hangsúlyozom töretlenül és ideológia- mentesen! – a szobrász grandiózus művet varázsolt, bátor kubisztikus tömegekkel, feledtetve akár a téma direktségét, csakis a művészi formálás aktuális problematikáit vizsgálva; azt állítom tehát, hogy az érdi szobortemetőben az egyik legjelentősebb, leg- színvonalasabb magyar szobor sínylődik többnyire ócska pártgiccsek között, amelyek ott takargatják elkövetőik hitvány múltját; igenis, a maga idejében a Marx–Engels ugyanolyan gondolati-formai reveláció volt, mint – teszem azt – Somogyi József emlékezetes Szántó-Kovács emlékműve; engem – például – sosem érintett meg a kommunista mozgalom atyamestereinek emlékeként, annál inkább csodáltam formai meg- fogalmazásának tökélyét, még alkotójával is vitába keveredtem, aki a két fejet tartotta fölöslegesnek a tömb-testeken – oktalan aggállyal (pusztán a párhuzam kedvéért említem Schaár Erzsi Marx-tervét; amikor műtermében levette a nedves takarót az agyag- mintáról, hangos röhej tört ki belőlem: az agyagkoponyába vörösréz drótszálakból dugiszált hajat, szakállt, bajuszt a kommunizmus klasszikusának; átéreztem Erzsi makacs blaszfémiáját, eljátszott dühét amiatt, hogy ötletét nem fogadták el a lektorok) –
Segesdi György ugyancsak előszeretettel fordult egy másik modern ipari anyaghoz: a plexihez; észrevette azt a különleges, esztétikailag megnyerő képességét, csábítását, amely részint áttetszőségéből kínálkozik, részint pedig abból a tulajdonságából, hogy megmunkált élei mentén remekül vezeti a fényt, képes úgyszólván elbűvölő aurát varázsolni maga köré, miáltal újabb hatáselemmel gazdagodik; találkozva a strukturalista korszak stílus-elképzeléseivel; a plexilemezek szellemes elemsorolásos kompozícióit hozta létre, előszeretettel választotta alapformának/alapelemnek a háromszöget, egybevágó háromszögek rafinált összerakásából „épített” különleges konstrukciókat – megintcsak olyan matematikai, geometriai formarendekben kalandozva, amelyek az új anyagból utaltak vissza korábbi kvázi-gömbjeire, azonban sokkal gazdagabb illuzórikus belső térrel – az átlátszóság miatt egyértelművé, konkréttá vált szerkezetesség eredményeként;
kifogyhatatlan ötletessége, fáradhatatlan kísérletező kedve, fantasztikus technikai érzéke nemcsak a hajlított plexiüveg héjszerkezeti alkalmasságát tárta föl előtte, rávezette a két modern anyag kombinációjában rejlő lehetőségekre szintúgy: a plexi beépítése a krómacél konstrukcióba még egyértelműbbé tette azt a könnyed eleganciát, amit már a polírozott fémfölület nyújtott, kiegészítette üvegszerű sajátosságaival; ezek talán Segesdi formailag legbravúrosabb munkái;
a hasonló elmélyültség és szakmai ismeret, a tágabb világkép alapjait próbálta lerakni (egyébként sikerrel) kedves tanítványaiban mind az Iparművészeti Főiskolán (akkor még így hívták), mind a Képzőművészeti Egyetemen, ahol szervezett keretek között, műtermében pedig már-már barátilag készítette föl pályájukra ifjabb nemzedékek tehetségeit –
nemigen ismerek olyan szobrászati anyagot, amelyikkel ne került volna alkotói kapcsolatba: a bronz, a rézlemez, az ólom, a kő már korai munkásságában szerepet kapott; miképpen a hagyományosabb figuralitásban szintén mesterműveket hozott létre (két ifjúkori remekére, az 1954-es tapolcai Batsányi János és a három évvel későbbi szegedi Juhász Gyula bronzszobrára utalnék); a rendszerváltoztatás után, amikor kissé elfogyott körülötte a levegő, talán nosztalgiából az egyik legváltozatosabb anyaghoz, a fához fordult, nem tagadva eredendő konstruktív hajlamait, lágyabb, költőibb formákat, szabadabb vonalakat preferált – olykor tudatosan engedelmeskedve a fa irányításának, máskor meg szinte kárpitszerűen légiesítve az absztrakció szabadságát hangsúlyozva (mi több, újabb kitérőt tett, és talán ez az igazán nosztalgikus mozzanat, a figuralitás felé; a kétezres évek szarkasztikusságot sem nélkülöző kéz-sorozata tanúsítja néhány más anyagból formált portréja mellett) –
személyesen követeltem ki, hogy ő kapjon megbízatást Csöngén a Weöres-emlékház elé általam javasolt szoborra, amit 2002-ben avattunk föl, és ami számomra is szolgált egy fölöttébb finom meglepetéssel; a bronzból öntött büszt Weöres Sándora különös finomsággal esztergált (?) fém írószerszámot tart jobbjában, amivel – ez lehet a jelképes sugallat – egyenesen az örökkévalóságba írja be sorait –; egy kis időre azonban fölfüggesztetett ez az örökkévalóság, a színesfémgyűjtők ellopták a szobrot, csupán darabjai kerültek elő, hála a falu áldozatkészségének, újraöntötték – szerencsére a mester irányításával
némiképpen jelképesnek, sorsszerűnek érzem Segesdi esetében ezt a kriminális mozzanatot; talán nem túlzok, ha mégis, hát tudódjék be baráti indulatomnak: mintha elorozták volna szakmai karrierjét: a rendszerváltoztatás pillanatában még nem töltötte be hatvanadik életévét, alkotó ereje teljében volt (hogyne lett volna, hiszen rendületlenül formában tartotta szellemét és kezét, a ritkább szobrászok közé tartozott, aki folyamatosan dolgozott, elsődlegesen sosem a megbízatások motiválták, a létezésre reflektáló kifejezés mozgatta), fölszabadultnak érezte magát, ahogy majdnem mindannyian, örömest adott hangot érzelmi válaszainak az új kérdésekre (emlékszem friss, expresszív kiállítására a Synergon cég folyosó galériájában; kisebb méretű, noha nagyobb terekre is joggal igényt tartó „ajánlatai” őszinte bensőségességgel lepték meg közvetlen baráti körét is, nemcsak a látogatókat), készen állt időszerű föladatokra, hitt és reménykedett benne, hogy szolgálatba állíthatja kivételes képességeit, mindenekelőtt azt a „finomhangolást”, amellyel a posztkubista-strukturalista eredményeket hasznosítani lehet egy divatokon túlmutató, aktuális magyar plasztikai gondolkodásban –
hamar be kellett látnia, a politikai klikkérdekek más és más irányt szabnak a művészeti elképzeléseknek: az állampárt egységes esztétikai normatíváját – szemmel látható eszmei törésvonal mentén – legalább két irányadó (nevezhetném apriorinak) presszió váltotta föl (újabb hazugság), az egyik nemzeti konzervatívnak címezte önmagát, a másik – hasonló önkénnyel – liberális modernnak, ám hogy a különbségek eliminálhatók voltak, hadd illusztráljam egy jellegzetes eseménnyel (név nélkül, nem szánom sértésnek): a népnemzeti erők még a rendszerváltoztatás legforróbb pillanataiban elérték, hogy a maguk vonzáskörébe tartozónak vélt, nem mellesleg jeles szobrász egyik városunkban esetlenül pöffeszkedő Leninjét azonnal eltüntessék a színről – mintegy eltüntetendő egyúttal szakmai múltjáról ezt a foltot; a hála azonban késlekedett, a művész a szabadságban joggal, inkább a saját elképzeléseit kívánta megjeleníteni, liberálisok fogadták előképükül, ők egyébként sem vették komolyan az állampárti „botlásokat”; Segesdit azonban nemcsak megbélyegezték a szobortemetőbe száműzött művével, de el is lehetetlenítették pályázati esélyeit, noha rendre elvárták, hogy demokratikus „töltelék” legyen akár a meghívásos kiírásokban;
bölcs rezignációval vette tudomásul mellőzését, azonban ha alaposabban elemezzük Kezek-sorozatát, rádöbbenhetünk esetenkénti direkt iróniája mellett (a fityisz egyértelműsége és említett öngúnya) a kéz-motívum alkotói szimbolikájára; a formáló készség, a mesterség öntudata tiltakozik az oktalan és jogtalan kirekesztés/mellőzés ellen, vagy éppen kér bebocsáttatást a megszokott munka világába, a föladatok közösségébe, ha szabad ennyire nyíltan fogalmaznom, amely közösségen – úgy tetszik – turul-kakaduk vagy éppen divatos formalista blöffök, kétes jelképek kalandorai uralnak – legkevésbé sem esztétikai megfontolások alapján, főleg nem korunk magyar művészetének rangját emelendő –
félreértés ne essék, egyáltalán nem arról beszélek, mintha Segesdi György minden szempontból gazdag életműve nem volna teljes; arról azonban igen, hogy a korszerű köztéri művészetünk talán színesedhetett volna még az ő elméje, indulata, keze által, nota bene a végtelenül elhatalmasodott allegorikus agyrémek, hasonlóképpen unalmas, érdektelen portré-tömegáruk (és elpazarolt Kossuth-díjak) világában elmélyültebb plasztikai szemléletre, érzékenyebb térszervezésre terelgetve esztétikai igényességünket (hogy – például – a szegedi Árvízemlékmű nyilvánvaló optimizmusára utaljak ehelyütt)
a szomorúság mellett, amit a létezés abszurditása makacs ragaszkodással folyamatosan biztosít a hátramaradók számára, ennyi lehangoltság is árnyalja búcsúmat egyik legjobb, művészeti eszmélésemet jócskán befolyásoló, színező barátomtól, az újabb kori magyar szobrászat korszakos alakjától…
A cikk az Életünk c. folyó irat 2021/6. számában jelent meg.