Illényi Mária, Könyvhét: Borágó, kikerics, kékliliom… Honnan ered a vonzódása a kékes, lilás színű virágok felé? Négy történet, négy virág illene hozzá. Tudna még egyet mondani, ami illene a sorba?
Fábián László: A katáng! Novellát írtam valamikor egy katáng-szemű lányról. És ne feledje, az Akkor föléhajolva című darabban szerepel a kék nefelejcs! Az írisz, a búzavirág, a szarkaláb, a kaszanyűg, netán a jacaranda valahol szintén előfordul. Imádom az égszínkék hajnalkát. Géza, kék az ég – mondja gyerekkorom palindromja; talán abba kékültem bele, ha nem nagyanyám kékítőjébe. Intellektuálisabban: esetleg a romantikusok kék virága kötött ki irodalmi kabátom fazonjára tűzve. Magamfajta bágyadt panteistát könnyű az éggel, a tengerrel, a tóval kékre szédíteni.
IM: Milyen többletjelentést, érzelmi töltést adnak Ön szerint ezek a szimbólumok az olvasó számára?
FL: Tudja, minden olvasó más, csak számára érvényes olvasói helyzetben van. Akinek – teszem azt – kislány korában volt búzavirág koszorú a fején, más szimbolikus tartalmakat érez említésére, mint aki erről lemaradt. Aki sosem látott kékliliomot, bizonyára szövevényesebb metaforára gyanakszik, mint aki már találkozott a szerelemvirággal. Imént a romantikát emlegettem. Novalis Ofterdingenjének ismerője az elérhetetlen boldogság örök nosztalgiáját lelheti föl ezekben a kékségekben. Mi több, a kék számomra is távlatosság, mondhatni: kozmikus értelemben. Egy kiváló francia művelődéstörténész, Michel Pastoureau megírta a kék szín történetét; én – sajnos – csak a feketéét olvastam.